Abba kell hagynom, hogy minden jó játékot be akarjak tuszkolni

Srácok, most annyira sok hihetetlen játék van kifelé. Tudom, ez valószínűleg 1997 óta klisé ebben a hobbiban, de az ég szerelmére, csak április van, és már kaptunk néhány minden idők legjobb játékát a Monster Hunter Wilds, Blue Prince és Clair Obscur: Expedition 33 személyében. Nem is beszélve olyan remasterekről, mint az Oblivion és a Suikoden, valamint arról a tényről, hogy kicsivel több mint egy hónap múlva teljesen új Nintendo konzolt kapunk egy teljesen új, nyílt világú Mario Kart játékkal.

Nem kellene megkönnyebbülnöm amiatt, hogy az általam kívánt konzol induló játékfelhozatala gyér, de itt vagyok, boldog, mint egy liba, aki embereket kerget a parkban, mert tudom, hogy legalább csak két-három „muszáj játszani” játék jön rögtön. Teljesen el vagyok havazva. És az én hibám. Mert tényleg abba kell hagynom, hogy minden jó játékot be akarjak tuszkolni. Azonnal abba kell hagynom.

Egyszerűen túl sok videojáték van

Hogy egyértelmű legyek, a probléma nem az, hogy túl sok jó játék van, mintha ez valami rossz dolog lenne a világ számára. Örülök, hogy sok jó játék létezik! Örülök, hogy 20 órát tölthetek azzal, hogy Hawaii-on kalóznak tettetem magam. Izgatott vagyok, hogy 30 órát tölthetek a Élő Földek felfedezésével. Jó dolog, tényleg, hogy 50 órát tölthetek múzeumok építésével és újraépítésével. Csak az a helyzet, hogy mindez összesen 100 órát jelent három játékra, és ha valamit, akkor igazából kicsit lefaragok az időből, hogy udvarias legyek.

Persze, idén nem minden kedvenc megjelenésem igényel több tucat órát. De amikor ugyanakkor számos nagyszerű cím mindössze néhány órát igényel, az önmagában is összeadódik. És ha ezeket egymás után összedobom, miközben szinte semmit sem fejezek be teljesen, az valószínűleg nem az a luxus élményfokozó, amit szeretnék. Azt a jóságot vesztem el, hogy megpróbálok egy teljes 2025-ös futást végigcsinálni a nagyszerűségben.

Olyan, mintha egy elegáns svédasztalos vacsorán lennék egy elegáns szállodában. Rengeteg étel és ital van! Minden, ami felkínált, magas minőségű! Nincs rossz választás! De más szempontból, amikor az ember megtört, úgy érződik, hogy minden rossz választás. Bármit is választok, amire koncentrálok, az azt jelenti, hogy nem koncentrálok valami más jóra. Igen, elégedett lehetnék csak ezzel a metaforában végtelennek tűnő steakkel, de akkor lemaradok a soha véget nem érő tésztáról.

Megpróbálhatnám mindkettőt választani - ez tűnik ésszerűnek - de aztán látom, hogy van korlátlan mennyiségű rántotta. Túl erősen próbálom mindet a tányéromra pakolni, és egymásba ütköznek. Ez az egész gusztustalannak hangzik, de ennek a bekezdésnek az írása csak még éhesebbé tett, szóval láthatod, miért én vagyok a probléma középpontja.

Minden videojátékkal játszanom kell, ami valaha megjelent

Másrészt a svédasztalos hasonlat egészen találó, mert a Game Pass és a PlayStation Plus révén a legtöbb hirtelen felbukkanó Év Játéka jelölt azonnal ingyen elérhető volt és van. Legalábbis 'ingyenes' abban az értelemben, hogy előfizetéses szolgáltatásért fizetek, szóval egyáltalán nem ingyenesek, mégis úgy érzem, mintha azok lennének.

Ez egy vicces kis forgószeletet hoz létre a fejemben, ahol olyanokat gondolok, hogy: „Ezek a játékok ingyen vannak, ragadd meg őket, és próbáld ki!” és azt is, hogy: „Egy szolgáltatásért fizetsz, jobb, ha mindent megszerzel itt, és kihozod a pénzed értékét!” Ó, ne, ez éppen arra emlékeztetett, hogy van egy teljes Atomfall játék, amit félbehagytam. A fenébe! Talán a Doom: The Dark Ages után. Valószínűleg az a legjobb, ha mindegyikből sokat játszom, de közel sem eleget ahhoz, hogy befejezzem vagy értékeljem őket. Igen, ezt fogom csinálni.

Ez FOMO, és nem is a szociális FOMO, hogy azért csinálom, hogy beilleszkedjek az emberek közé. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, mennyire kevés barátom van. Inkább az a helyzet, hogy tudom, mindezek a játékok annyira jók, hogy mindet játszani akarom. Azáltal, hogy ennyi dolog teljes élményét akarom megtapasztalni, valójában semminek sem kapom meg a teljes élményét. Azáltal, hogy megpróbálom kiszámolni, hogyan játsszam a játékaimat, és hogy hazudok magamnak arról, mennyi ideig tart majd „csak egy kis kitérő” egy másik RPG-ben, és mennyire keveset fogok emlékezni, amikor visszatérek.

Kiderült, hogy még a legrészletesebb naplók és küldetésjegyzékek sem képesek mindenre emlékeztetni, ami egy nagyon hosszú, félig félbehagyott képzeletbeli utazás során történt hónapokkal ezelőtt. Bárcsak másképp lenne, de itt vagyunk. És, hé, azon gondolkodom, hogy végre elkezdjem a Kingdom Come: Deliverance 2 játékot! Hihetetlenül hangzik! Nincs időm befejezni! Még mindig nem vagyok kész a többi dolog nagy részével! Remek ötlet!

A nagyobb jó érdekében

Az a helyzet, hogy szeretek a játékok támogatásában részt venni. Nem cinikusan értem ezt. Lehet, hogy ez személy szerint egyedi nálam, mert nagyon különböző vagyok és minden, de szeretek új dolgokat felfedezni, amiket élvezek. Értékelem, amikor - még ha Game Passról is töltöttem le - a részvételem segített egy fejlesztőnek sikert elérni. Ha több ilyen játékot akarok, mint a Clair Obscur: Expedition 33, az segít, ha része vagyok annak a korai, hatalmas hullámnak, akik tetőfokig kiabálják róla.

És tényleg szeretnék több olyan játékot, mint az Expedition 33. Csak hát, tudod, még mindig be kell fejeznem az Expedition 33-at, és most tudtam meg, hogy a GOG újra kiadta a Breath of Fire 4 PC-verzióját teljes támogatással a modern rendszerekhez. Valószínűleg azt is meg kellene szereznem, mert tetszik, amit ott csinálnak a játékok megőrzésével. Látod, hogy ezek a problémák hogyan halmozódnak? Látod, mit csinálok magammal?

Már említettem ezt a problémát a Steam akciókkal kapcsolatban. Túl sokat akarok. Túl sokat kapok, és én vagyok az egyetlen, aki szenved a pénzügyi ostobaságom miatt. Egy halmozó családból jövök. De ez kevésbé a pénzköltésről szól, inkább az elkeseredett vágyamról, hogy mindent élvezzek. Olyan sok minőség van. És rengeteg nagyszerű játék is van, amelyek még csak nem is az érdeklődési körömbe esnek. Ha jobban érdekelnének a többjátékos lövöldözős játékok, a készségeim hiányától függetlenül, még nagyobb bajban lennék.

De a dolgokért, amiket szeretek, abba kell hagynom, hogy minden jó játékot bele akarjak zsúfolni. Koncentrálnom kell. Nagyszerű, hogy olyan sok nagyszerű játék van. De be kell fejeznem a Split Fictiont. El kell jutnom az Avowed végére. Túl kell jutnom a Blue Prince csak a legkorábbi „befejezésein”. Le kell vennem egy mély levegőt, és élveznem kell ezt a minőséget, ahelyett, hogy élményről élményre rohannék, minden munkát elvégezve szinte kielégülés nélkül.

Egy olyan évben, amikor minden játék Az Év Játéka lehetne, talán jót tenne a korlátozott agyamnak, ha csak egyiküket élném át teljesen, ahelyett, hogy megpróbálnám mindet bekapni.